Tévhiteink és tudnivalók a madarakról



Bagoly, éjjellátó szemüveggel?

A bagolyfélék éjjel, vagy szürkületben vadászó ragadozók. Gerinceseket vagy rovarokat fogyasztanak. Vadászó életmódjuk alapja azonban nem a rendkívüli látásuk, a zsákmány fölleléséhez nem szemüket használják. A bagolyfélék legtöbbje hallását használva vadászik. Arc-részi fejtollaik erősítik és vezetik a hangot a fülbe és további segítséget jelent, hogy zajtalanul repülnek. Saját mozgásuk, a tollak súrlódása vagy a rajtuk a levegő által keltett zaj gyakorlatilag észlelhetetlen. Repülés közben, a hó alatt mozgó rágcsáló helyét is hajszálpontosan hallják. Ezt a tökéletesen zajtalan repülést a tollaikon lévő finom púder szerű por és a tollak felső oldalán finom "szőrzet" biztosítja számukra.



Emberszag

"A madárfiókát nem szabad megfogni, mert elhagyja őt az anyukája, ha megérzi rajta az emberszagot" - hallom ezt sokszor. Aki elég időt fordít a madarak megfigyelésére ahhoz, hogy olyan viselkedésüknek is tanúja legyen, amellyel utódaikat gondozzák, védelmezik, nyilvánvaló következtetéssel egyértelműen cáfolja ezt a közkeletű tévedést. Antropomorf jelzőket alkalmazva, utódaikkal kapcsolatos viselkedésükre az "önfeláldozás" és "rettenthetetlen bátorság" illik a legjobban. A madár ösztönösen védelmezi fiókáit és fészkét akár az ember elől, akár valamiféle más veszedelemtől. Aki megfigyelte már ezt a viselkedést, az tudja, hogy egy madár nem hagyja el a fészekalját. Minden további nélkül visszatér és tovább gondozza kicsinyeit, ha sikerült elzavarnia a betolakodót.

Az emberben fölmerül, hogy akkor mégis honnan ered ez a vélekedés. Ennek nem a szülőmadárhoz van köze. A varjúfélék, amelyek közismerten okosak és élelmesek, az embert, mint potenciális táplálékforrást (és veszélyforrást), követik a szabadban, és megfigyelik, mit csinál. Hamar megtanulták, hogy kifizetődő ez a viselkedés, hiszen az ember gyakran hagy maga után ehető dolgokat, vagy ha nem is tesz ilyesmit, még mindig veszélyes lehet. A varjúfélék fészekrabló madarak, kiszedik más madarak tojásait, fiókáit. Ezért, ha a szabadban járva észreveszünk egy madárfészket és odamegyünk hozzá, akkor ezt a szemfüles varjúfélék kifigyelik. Vagyis azt a fészket, amit a környéken élő fészekrablóknak nem sikerült fölfedezniük, mi magunk fogjuk botor cselekedetünkkel leleplezni! Amint távozunk a fészek közeléből, a fészekrabló rögtön feldúlja a fészket! Később visszatérve szétdúlva, üresen fogjuk találni.

Ezért a legfőbb követendő szabály, hogy semmilyen okból se menjünk szabadban lévő madárfészek közelébe - szabadban lévő alatt értve azt, hogy olyan terület, ahol a fészekrablók gyakran megfordulnak. Emberi településeken, a nagyobb zavarás miatt, a fészkek viszonylagos biztonságban vannak, de ez sem aranyszabály, hiszen a dolmányos varjú urbánus környezetben, még emberek közvetlen közelében is félelem nélkül tevékenykedik, a legkevésbé sem zavartatva magát. Legjobb ha madárfészek közelébe egyáltalán nem megyünk sehol és semmikor - kivéve a téli időszakot, amikor a fészek üres. Ilyenkor azonban még hasznos is lehet: az üres fészkek leszedésével segíthetünk a következő tavasszal fészeképítő helyet kereső madaraknak.



Símogatás

A madarak számára az emberi érintés (leszámítva a kézhez nevelt madarakat) veszedelmes, fenyegető és semmilyen formában nem kellemes. Szemben az emlősöknél betöltött jelentős szerepével, a madaraknál sem egyedfejlődésükben, sem ivadékgondozásukban, sem szociális életükben az érintésnek nincsen ilyen jellegű szerepe (a madarak főleg részint rítusok, részint a kommunikáció során érintik egymást, tehát a párosodás vagy a fiókaetetés mellett egyes fajoknál például az egyedeknek a hierarchiában betöltött helyét meghatározó rituálé része az "érintés", más esetekben játék vagy bizalom jele, de nem tölt be olyan öszetett szerepet, mint az emlősök esetében).

A kötődés kialakulása például hangokon és képeken keresztül megy végbe, így aztán, míg az emlősállatok kicsinyei számára a gondozás érintései a kötődés kialakulásához és megszilárdulásához elengedhetetlenek (és ez az emberre is igaz), addig a madaraknál nem tudunk az érintésnek ilyen funkciójáról. Ellenben tudjuk, hogy a madár számára az ember általi megfogás egyenlő a prédahelyzettel. Pontosan ugyanolyan sokkot okozunk ezzel számukra, mintha valamilyen ragadozó fogta volna meg őket (még a kézből nevelt madarak számára is halálos fenyegetés a kézben tartás).

Különösen veszélyes a madarakra a szárny- és lábcsontjaik rossz fogás miatti törése. Egyes fajok súlyosan, néha halálosan sérülnek attól, hogy szabadulni próbálnak és az erőfeszítéstől belső vérzéseik lesznek. A madárfogó eszközök használata illetve a fogvatartás során is megfigyelhető a spontán pusztulás, amikor az állat minden látható külső sérelmi nyom és egyéb magyarázatot adó ok (mármint azon kívül, hogy sem a csapdábaesés, sem a fogvatartás nem egyeztethető össze természetes életfunkcióival) nélkül belepusztul a csapdábaesésbe illetve a huzamosabb ideig tartó fogvatartásba.



Madárgyűrűzés

A madárgyűrűzés adatgyűjtő módszerét vélhetően a solymászok és galambászok gyűrűinek és jelöléseinek átvételével Mortensen tanár úr fejlesztette ki. A módszer lényegéből fakadóan (vagyis a megjelölt madarak mozgásának nyomonkövetése) természetesen csak akkor működik, ha a kutatók a Világ több pontján is végeznek madárbefogást és jelölést és az adatokat megosztják egymással.

A közkeletű vélekedés szerint, a madarak számára a befogás szörnyű stressz. Ez a közkeletű vélekedés, a legtöbb közkeletű vélekedéssel szemben helytálló. A módszer nem kíméletes, nem szelektív és nem etikus, bár rengeteg szabály vonatkozik rá, amelyeket viszont ritkán tartanak be. A tudásunk mamár alig gyarapítható ilyen módon, illetve amely esetekben igen, ott a módszert nem alkalmazzák.

Magyarországon nincsenek olyan folyamatban lévő kutatási programok, amelyekhez ilyen (léptékű) adatgyűjtésre van szükség (összesen két madárfajjal kapcsolatban zajlik ilyen kutatás), az adatgyűjtésnek más pozitív hozadéka (például természetvédelmi következménye) nincsen (Magyarországon egyetlen esetben sem vették figyelembe természetvédelmi intézkedések esetén a madárvonulási kutatás adatait).

A gyűrűzéses jelölést és a befogásos adatgyűjtést nagyüzemi mértékben végzik, a rendszeres és kikerülhetetlen sérülések és pusztulások ellenére is. A madarak csupán a madárfogó hálóba kerülés miatti sokktól elpusztulhatnak (ami nem csoda, hiszen a sok millió éves törzsfejlődésük nem készítette föl őket arra, hogy túléljenek egy láthatatlan akadállyal történő találkozást, inkább az a csoda, hogy ez a fajta elhullás nem olyan gyakori, mint gondolhatnánk)*.

A tudományos vizsgálatok kapcsán fölmerül a kérdés, hogy megéri-e a még megválaszolatlan kérdésekre olyan módon választ találni, hogy cserébe tömeges madárpusztulást okozunk! A legtöbb kérdés ráadásul indokolatlan is, mert a válasz megszerzése után kiderül, hogy szereztünk ugyan információt, de semmit sem értettünk meg általa.

A nagy tömegben befogott madarak több okból is sérülhetnek, elhullhatnak.

A rossz vagy rosszul alkalmazott fogóeszköz, a hozzá nem értő bánásmód, az egymás közelségében csapdába eső egyedek egymás elleni agressziója, az időjárás, a csapdákra járó ragadozók: hozzátéve, hogy az elhullási jegyzőkönyvet vagy egyáltalán nem, vagy csak rapszódikusan vezetik, mindez megkérdőjelezi az adatgyűjtésnek ezt a módszerét.

Ha csak egyetlen madár is megsérül, vagy elpusztul az ú.n. "tudományos kutatás" nevében, az fölösleges és ezért megengedhetetlen és elfogadhatatlan kártétel volt!

Nem ritkán olyannyira felelőtlenül végzik az adatgyűjtést, hogy a rossz időjárás ellenére és még a tojásrakás és fiókanevelés időszakában is folytatják, mikor a madarak különösen sérülékenyek. Azt könnyű végiggondolni, hogy a fészkelési időszakban miért fokozottan sérülékenyek a madarak, de az talán magyarázatra szorul, hogy az a madár, amely a hidegtől és a táplálékhiánytól legyengülve kerül hálóba, a fogvatartás alatt végképp legyengül és a szabadoneresztés után már nem tud táplálkozni. 2013 márciusában, egy erős hirtelen lehűlést követően, módomban volt megfigyelni énekesmadarak tömegének ilyen módon történő elpusztítását. Később egy fémdetektoros vizsgálat kimutatta, hogy azon a madárbefogó állomáson, a szabadoneresztés közvetlen körzetében megtalálhatók voltak azok a jelölőgyűrűk, amelyek az így elhullott madarak lábán voltak (ráadásul a leginkább érintett, kisebb fajok egyedein használt gyűrűket ez a módszer nem is találta meg, mert a műszer nem érzékelte őket).

* Ezzel kapcsolatban ellenérvként azt hozzák föl, hogy a fogóhálóban talált, minden külsérelmi nyom (értsd: bárminemű sérülés, tehát vérzés, végtagtörés, tollborzolódás, stb) nélkül, élettelenül talált madarak (2013 év folyamán, január és szeptember között magam három ilyen esettel találkoztam az ócsai madárvártán) nem a sokktól pusztultak el, hanem egy ragadozómadár ejtette őket a hálóba (sic!). Ezt az érvet egy olyan embertől hallani, aki a gyűrűzésben nagy névnek számít (igaz, ragadozómadarat zsákmányt ejteni soha nem látott), finoman szólva is elkeserítő. A ragadozó által leölt préda véres nyomokat kellene viseljen, de annak a lehetősége, hogy a döglött prédát a ragadozó elejtse, ráadásul éppen egy fogóháló fölött, de még ráadásul éppen úgy, hogy semmilyen külső sérülést nem okozva ölte meg, gyakorlatilag anélkül is cáfolható, hogy valaki ragadozómadarat életében látott volna.



Madárgyűrűzési bemutató

A tudományos (vagy inkább áltudományos) madárgyűrűzés egyik mellékterméke a madárgyűrűzés népszerűsítése: ami minden jóérzésű ember számára visszás kell legyen, ha megtudja az igazságot a bemutatókon befogott madarak szerepével kapcsolatban. A madarak érzékenységét talán legjobban az mutatja, hogy még a kézhez nevelt madarat is el lehet pusztítani (csak) azzal, ha a hátára fordítjuk (gondoljunk bele: ez a pozitúra a legyőzött préda testhelyzete!), mégis: ki ne látta volna akármelyik madárgyűrűzési bemutatón, ahogyan a madarakat hátukra fordítva adják gyerekek kezébe?!

Soha nem értettem, hogy állítólagos szakemberek hogyan képesek ilyesmire! Ez a jelenség a katalepszia (kataleptikus merevség) egyáltalán nem valami jó dolog, és a gyerekeknek meg kellene magyarázni (amit természetesen nem tesznek meg), hogy mit is látnak (mármint akkor, ha a gyűrűzők ők maguk tudnák, illetve ha az volna a cél, hogy tényleg valami tudást adjanak át): a madár ilyenkor reflexszerűen megmerevedik és halált színlel. Ezt az "attrakciót" játszani (ami inkább bazári mutatvány semmint a természet szépségének felmutatása) a gyerekeknek pedagógiailag negatív hatású. Ezzel arra sikerül őket ránevelni, hogy az élőlényekre tárgyként tekintsenek, ha közben elfelejtik megmagyarázni azt, hogy amikor ezt teszik egy madárral, akkor halálfélelmének látványában gyönyörködnek!

A gyerekek nem értik azt az életkorukat jóval meghaladó érettséget követelő magyarázatot, hogy miért fogjuk meg a madarakat (amit még felnőtteknek is nehéz megérteni). Emiatt számukra disszonancia fog keletkezni a látott tények (a madarak nyilvánvaló féleleme és menekülési igyekezete) és a bemutatón elhangzó (vagy el sem hangzó), félig vagy annyira sem fölfogott állítások között - egy ilyen bemutató nyilván semmiféle haszonnal nem jár, inkább kárára van a gyerekeknek, főleg, amennyiben célunk az élet iránti feltétlen tisztelet átadása.



Madarat fogott a macska

A házimacskák kíméletlen és tökéletes ragadozók (leszámítva Garfildet, Oggyt és Szerénkét). A madarak körében okozott pusztításuk sajnálatos, annál is inkább, mert teljesen értelmetlen. A macskák állományai szemernyit sincsenek veszélyben, nem fenyegeti őket a kihalás és nem képezik részét a hazai ökoszisztémának. Szemben énekes madaraink jelentős részével, amelyek mellesleg szinte kivétel nélkül védettek is. Ha hozzávesszük azt is, hogy a macskák merő játékból pusztítanak sok más állatot is (gyakorlatilag mindent, ami mozog és amit képesek megölni), akkor különösen elgondolkodtató a helyzet: a gyíkok és siklók és kígyók megfogyatkozott állományai is veszélyeztetettek - még a madaraknál is jobban. Emellett a macskák nem csupán elpusztítanak madarakat, de beleavatkoznak abba a rendszerbe is, amelyből a vadon élő fajok fenntartják magukat és azok túlélési esélyeit csökkentik ezzel - miközben a magukéi biztosítva vannak gazdájuk gondoskodása által.

Macskák a szabadban nem kívánatosak és helyesen gondolkodó, tudatosan állatszerető ember nem is engedi, hogy a macskája garázdálkodjon. A macskák (ellentétben a kutyákkal) egy lakásban is tökéletesen tarthatóak - kiengedni őket azért, hogy "hadd szórakozzanak" legalábbis gondatlanság és - mellesleg - védett fajok közvetett elpusztítása. Az ember egyébként is túl sok életteret foglal el a természettől, modern korunkban néha semmi másért csupán, hogy utat építsen vagy a szemetét tegye oda, ahol korábban élőlények éltek. A modern ember települései sok állat számára nyújtanak jobb életkörülményeket, mindamellett ezek a körülmények természetellenesek és tekinthetjük úgy, hogy ez a jelenség az ember jelenlegi kultúrájának mellékes, de nem elhanyagolható kártétele (sok egyéb mellett). Csökkentsük ezt a fölösleges terhet legalább azzal, hogy macskáinkat a lakásban tartjuk és nem engedjük ki!



Fecskefészkek

A törvény több, mint húsz éve tiltja a fecskefészkek leverését úgy a fészkelési, mint az ezen kívüli időszakban. A törvényi rendelkezés a fecskék (különösen a molnárfecske) tekintetében nem ok nélkül született meg.

A magyarázat azonban nem a fecskékben keresendő. Az emberi tevékenységek környezetátalakító hatása bizonyos állatfajokra jelentős hatással volt az évezredek folyamán. Gondoljunk a domesztikálódott fajokra, mint amilyen például a kutya. Hasonló változások történtek az ember közelében élő madárfajok esetében is. Az emberrel legszorosabban talán a fecskék kerültek kapcsolatba, mivel az ember az állattartással táplálékforrást, jelenlétével ragadozóktól való védettséget, épületeivel fészkelési lehetőséget nyújtott több fajuk számára. Az emberi tevékenység megváltozása azonban, az utóbbi időben sok tekintetben az ellenkezőjére váltott. Ahogyan pár évtizede megfigyelhető volt, a növényvédő szerek alkalmazása következtében kipusztulásnak indult verébállomány esetében is, az emberi tevékenységek járulékos következményei katasztrofálisak lehetnek.

Könnyen belátható, hogy egy olyan állatfaj fennmaradása, amely az emberrel szoros közelségben él, rendkívüli mértékben függ az ember mindennemű tevékenységétől. A szoros kapcsolat miatt, ezek a fajok sokkal inkább, közvetlenül kiszolgáltatottak az embernek. Aki például a háza felújítását tervezi, vagy átalakításba, festésbe fogna, ha az adott épületen vagy épületrészen a fecskék költése zajlik, vagy éppen fészkeiket építik, a törvény értelmében tilos a munkákat megkezdeni. Ilyenkor a fészkelést megelőzően (március előtt) a fészkek eltávolíthatóak a munkák elvégzésének érdekében (hatósági engedéllyel!) és a fészkelést akadályozó berendezések alkalmazása ilyenkor nem csupán megengedett, de szükséges is, nehogy a madarak fészkelésbe kezdjenek a munkaterületen és a megkezdett fészkelés közben kerüljenek elzavarásra, ami sokkal súlyosabb helyzetet jelent!
A munkák befejeztével a madarak fészkelésének további akadályozása megintcsak törvénysértő.

A törvény betűje szerint:
A védett és a fokozottan védett növény- és állatfajokról, a fokozottan védett barlangok köréről, valamint az Európai Közösségben természetvédelmi szempontból jelentős növény- és állatfajok közzétételéről szóló 13/2001. (V. 9.) KöM rendelet értelmében valamennyi Magyarországon költő fecskefaj, a partifecske (Riparia riparia), a molnárfecske (Delichon urbicum), a füsti fecske (Hirundo rustica) és a hazánkban újabban megjelent és eddig bizonyítottan mindössze egyetlen alkalommal költő vörhenyes fecske (Hirundo daurica (Cecropis daurica)) is védett faj. Előbbiek természetvédelmi értéke példányonként 50.000 Ft, míg utóbbié 25.000 Ft. A természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvény 43. § (1) alapján tilos a védett állatfajok egyedének zavarása, károsítása, kínzása, elpusztítása, szaporodásának és más élettevékenységének veszélyeztetése, lakó-, élő-, táplálkozó-, költő-, pihenő- vagy búvóhelyeinek lerombolása, károsítása.

Mit jelent mindez? Talán nem kell megmagyarázni, hogy az a szabály, ami az emberek és a fecskék együttélésének kódexe kellene legyen, azt a szemléletet kívánja meg az emberi féltől, hogy semmilyen készakart cselekvéssel a fecskék megtelepedését ne akadályozza, ne zavarja meg indokolt esetben pedig vegye figyelembe a lehető legkisebb kártétel elvét.

Biológiai magyarázat nélkül is érthetőek a fent leírtak, de akit érdekel, annak talán megalapozottabbá teheti a törvényalkotók döntését néhány tény. Amikor a fecskék egy épületet kiszemelnek és fészkelésre alkalmasnak találnak, akkor sok szempont alapján választanak. Építhetünk olyan épületet is, amin a fecskék nem fognak tudni megtelepedni, de ha egyébként sem telepednének rá, akkor ez fölösleges elővigyázatosság lenne és természetkárosítás. Ugyanakkor: ha minden feltétel adott és a fecskék egy épületet kiszemelnek a költésre, akkor pontosan amiatt, hogy ez egy ritka együttállása a feltételeknek, emberi beavatkozással ezeket a feltételeket csak azért megváltoztatni, hogy a fészkelést megakadályozzuk természetkárosítás. Természetkárosításnak minősül az is, ha a fecskék szaporodásához kedvező feltételeket ellenkező jelleggel megváltoztatjuk vagy felszámoljuk - akármilyen okból. Sajnálatosan éppen ilyen módon avatkozunk be - ha indirekten is - környezetünk egészségébe hanyagságunkkal, körültekintés hiányában, meggondolatlanságunkkal, érdektelenségünkkel - ami mind egy-egy megkérdőjelezésre értelmes élőlény voltunknak. A törvény nem tér ki minden olyan esetere, amely során indirekt módon romboljuk az élőlények életfeltételeit, de a veszélyeztetett fajok esetében, jobb híján, különös körültekintést ír elő.

Érv gyanánt hozzák föl néha, hogy az épületen lévő fészkek zavarják az épület használatát a termelődő piszok miatt. Csakhogy ennek a zavarásnak az elhárítása megfelelő módon felszerelt, erre a célra alkalmas berendezésekkel tökéletesen megoldott.


fecskepelenka - ha jól csinálják

Ilyen szoros kapcsolat állat és ember között az emberre nézve nyilvánvaló következményekkel jár. A törvény ezesetben közvetlenül a mi cselekedeteinket érinti - nem valami elvont, távoli problémát szabályoz. A konfliktus itt zajlik, a saját portánkon és nem kevésbé állít minket felelősség elé, mintha saját kutyánk egészségével lenne kapcsolatban, vagy az általunk tartott állatok jogairól, vagy a velük szembeni bánásmódról lenne szó. Sokan azonban még azt is elutasítják, hogy a törvény beleszóljon abba, hogyan tartják saját állataikat, mondván, hogy ez nem tartozik senkire. Természetesen ez nem igaz a háziállatok esetében sem (jóltartásukra törvény vonatkozik, ami éppen az olyan hozzáállás ellen szól, amely semmibeveszi a minimális emberi jóérzésből, intelligenciából fakadó állattartási kultúrát), viszont a fecskék még csak nem is háziállatok, ráadásul mégcsak nem is károsak, tehát jelenlétük ellen semmilyen kifogás nem hozható föl.


fecskefészek Mezei Mária művésznö budakeszi otthonában:
a művésznő életében a tisztaszoba ablaka mindig nyitva állt,
amíg a fecskék fészkelése tartott



Madáretetés

Téli madáretetés szép dolog, de azt kevesen tudják, milyen komoly problémákat rejt. Madaraink szomorú megfogyatkozása és erdeink egyre fokozódó kiüresedése tollas lakóiktól elsősorban az ember modern terjeszkedésének következménye és nem a gyilkos telek madártizedelő hatásáé. Tollas ismerőseink hálásan fogadják az eleséget és egyes fajok egyedeinél elérhetjük ezzel, hogy ne kelljen elvonulniuk ősszel és azt is, hogy tavaszra a környékünkön maradjanak. Úgy tűnhet ezek után, hogy a madarak etetésének legfőbb haszna az emberre gyakorolt pozitív hatása. Ezzel nem is lenne baj, hiszen felejthetetlen és szívmelengető élmény a madáretetőre járó apróságok tevékenykedését meglesni. Ugyanakkor fontos, hogy megértsük, mit is jelent ez a táplálékbőség a madarak számára!




Koós Kolos