"A természet örök könyvét forgatni ne szünjél, Benne az Istennek képe leírva vagyon." (Vörösmarty) Talán nem állok egyedül azzal az élménnyel, mikor gyermekkoromban kezembe került Schmidt Egon egyik könyve és az ő szavain átsütő fény melegétől az én lelkemben is lángra kapott (és azóta is lobog) az a tűz, aminek melegénél talán még unokáim is megtalálhatják a maguk természetszeretetét. Ezt a lángot, ezt a fényt vittük tovább azoknak a gyerekeknek is, akikkel az erdőket jártuk, akiknek példát mutattunk és talán még fogunk is mutatni. Schmidt Egon írásaiból nyert értelmet számunkra a vita contemplativa és tőle ismertük meg azokat a helyeket is, ahová később, felnőtt fejjel madarászni mentünk. Mintha katedrálisba lépne, úgy vette lelkünk birtokába azokat az árokpartokat, sziklás hegygerinceket, melyek Egon történeteit ihlették – a teremtett világ és teremtményei megismeréséből szállva föl egészen Teremtőjéhez - annak a lángnak a fényénél, mely Egon írásaiból áradt ránk. A magával ragadó történetek helyszínei közül a budakeszii Bodzás árok volt a legrejtelmesebb és csábítóbb a maga csodálatos madárvilágával és elbűvölő szépségével. Már akkor is szennyvíz folyt benne, mikor először jártam itt, de akkoriban még útját váltogató, medrét alakító élő vízfolyás volt, mely árterén szabadon bolyongott. A partja akkor is szemetes volt és a környező dombokon szőlő termett és gyümölcs és az árok mentén óriás bodzafákról csüngött a rengeteg sötét bogyó – a nádban fecskék százai éjszakáztak és a dombok fölött seregélycsapatok keringtek. Felettünk a pacsirta és a gyurgyalag hangja szólt a napfényes égbolt alatt. Schmidt Egon nem csupán tartóra tette a lámpást, hogy világítson nekünk, de cselekedett is kedves madarászterületéért: azért, hogy ez a hely megmaradjon olyan gazdag élőhelynek, amelynek Ő megismerte, 1979-ben sikerült elérnie, hogy védetté nyilvánítsák. Számunkra, akik madarászok illetve természetszerető emberek és magyar polgárok vagyunk, ez a hely éppúgy nemzeti örökségünk része, mint a Jókai kert, a Nemzeti Múzeum, a hortobágyi puszta, a gemenci rengeteg, a Dráva mente, a Balaton vagy a Dunakanyar – ennek a vidéknek a beépítése, elpusztítása számunkra éppolyan veszteség volna, mintha nemzetünk emlékhelyei közül veszítenénk el egyet! Ám hiába nyilvánították védetté Schmidt Egon közbenjárására ezt a völgyet, az azóta eltelt időben a helyi önkormányzat folyamatosan hozza rossz döntéseit és az árok menti élőhely egyre pusztul! Egy vállalkozó számára már lecsippentettek pár száz négyzetmétert a védett területből; csatornává alakították a patakmedret; a bodzafákat kidöntötték az árokásó géppel; Uniós forrásból a patak felső szakaszát lebetonozták. Legutóbbi döntésével (a területrendezési rendelettel) a védett terület beépítésének jogát akarja az önkormányzat a telektulajdonosoknak megadni, besorolási átminősítéssel és belterületbe vonással. Ha ez megvalósul, az élőhely végérvényesen elpusztul. Ezúton kérjük Budakeszi önkormányzatát, hogy ezt a végzetes döntést ne hozza meg! Az ügy nem csak Budakeszi város problémája, nem a telektulajdonosok gondja, hanem minden természetszerető emberé. Kérjük, hogy a patak pusztulásának megállításáért kövessenek el minden lehetőt és a belterületbe vonással és átminősítéssel járó elkerülhetetlen és visszafordíthatatlan kártételeket akadályozzák meg azzal, hogy a területet meghagyják jelenlegi jogi státuszában és a természetvédelmi kezelését mielőbb megkezdik!
